Ezt a blogot azért kezdem el, mert már nem látok ki a saját magam által kellett hullámoktól. És félek. Félek reggel, este, délben, pelenkázáskor, futáskor, evéskor. Félek a rosszulléttől, az extraszisztolétól. Kb mindentől. 
Remélem ha inkább ezzel a bloggal kötöm le az agyam, akkor békén hagynak a negatív gondolatok, kisüt a nap és tartósan a vonal fölé kerülök. 
 

Kezedjük el valahol. 

30 éves vagyok, vagyis idén leszek 31. 2 gyerekem van, tündérbogarak és egy iszonyú jófej férjem, akit a végtelenségig szeretek. 

És van egy szerető családom, igen ritka, nagyon összefogó. 

És van lassan 8 éve egy vörös szemű, undok púp a hátamon: a pánikbetegségem. 
Hol rám mászik, hol békén hagy. De jó fél éve nem száll le rólam. Mindet kipróbáltam már. Diéta, vitaminok, betaloc, dokik, kardiológus, pszichológus.

Igazából tudom az okát, tudom, hogy most miért van itt, de egyszerűen nem tágít. Mintha valami kurva erős ragasztóval odaragasztotta volna magát. 

Régen is volt, de akkor még dolgoztam, pörögtem, emberek közé mentem, volt sok sikerélményem, munkám, hivatásom.

Most is van, csak ez a munka a gyereknevelés. Senki nem értse félre, nagyon szeretem a gyerekeimet, szeretek itthon lenni velük, de őszintén szólva nehéz. Nem a házimunka része vagy az éjszakázás. Hanem az, hogy nem vagyok emberek között, senki nem dícséri meg a munkám (mert ugye alap a tiszta ház, kaja, tiszta, rendes gyerekek). Ez egy teljesen más szerepkör és nekem még mindig furcsa, hogy minden nap ugyan azzal telik. 

Reggeli kakaó, ágyzás, öltözés, reggli, elpakolás, mosogatás, házi munka vagy boltolás, főzés, ebéd, pakolás, mosogatás...stb. Ezek az alap programpontok meg vannak spékelve a két gyerek általi harcokkal, mert vagy nem esznek, vagy nem akarnak öltözni vagy nem akarnak egyedül lenni, amyg megcsinálom az éppen aktuális napirendi pontot. 

Nem picsogni akarok, de nekem ez tényleg teher. Szégyen, nem szégyen, nehéz. 
Emiatt persze folyamatos lelkiismeretfurdalásom van, mert eszem magam, bántó gondolataim vannak magamra nézve. 

"Miért kell folyton a telómat nyomkodnom, mikor ahelyett, hogy játszanék a gyerekeimmel?"  - Azért, mert ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségem van a külvilággal

"Miért nincs rend állandóan, igazán lenne időm rá megcsinálni?"  - Mert néha jól esik csak úgy ülni, rühellem a monotonitást. 

Ezek az önostorozások megadják az alaphangulatot, erre jön rá a szorongás, az extraszisztolé, ami igazán nagy mumus. 

Már reggel megvan, hogy milyen napom lesz. Ha már eleve nyomott vagyok, ingerült, akkor baszhatom... 
De ezt a családban nem érzékeltetem, nem akarok sárkány lenni. Szépen elpörögök magamban, de ebből kinn semmi sem látszik. -  Lehet itt már hibázok és nem kéne elfolytanom, mert ebből is csak a feszkó van.

Na, erre jó is lesz ez a blog, hogy megtaláljam a dolgok közötti összefüggést.