ne szorongj már

Tegnap este vacsora után ismét rosszul lettem... Nagyon. 
Semmiből jövő szapora pulzus és most elég keményen tolta, ugyanis zsibbadt a két kezem, a szám, arcom. 
Rutinos pánikosként tudtam, hogy hiperventillálok, tele a vérem oxigénnel, ezért próbáltam a helyes légzést erőltetni több kevesebb sikerrel. 
Beültem egy kád vízbe, de nem lett jobb. Szóltam a férjemnek, hogy műsor van. Ő probált megnyugtatni, de tudja már, hogy erre nem hatnak a szép szavak és a lányregény. 
Kiöntöttem neki a lelkem, elmondtam egy hatalmas titkot, ami miatt kialakulhatott az egész. Nagyon megkönnyebbültem, zokogtam, sikoltoztam. (mázli, h a kicsik nem ébredtek fel) 
Utána még rosszabbul lettem, kimentem egy szál törülközőbe a hideg kertbe, ott csináltam a légzéstechnikát, hogy múljon a rosszullét és ne ájuljak el és/vagy kapjak sorozatos extraszisztolékat. Szerencsére egyik sem következett be, le tudtam nyugtatni magam annyira, hogy értelmesen tudtam beszélni és nem tekert a szívem 150nel. 
Teljes agy kisülés, üresség, de boldogság is volt bennem, mert úgy érzem nagyon megkönnyebbültem. 
Ma egész jó, néha visszanyal a pánik, de nem foglalkozok vele. 
Holnap megyek orvoshoz, meglátjuk mit mond.

Itt vagyok, élek (haha) 

Kemény napok vannak a hátam mögött, a csütörtök este volt a legszarabb, volt minden, mint a búcsúban.. Pánikroham, pulzusfigyelés, extrák, leszarom, feladom, nemérdekel, meghalok... 
Végül 800 mg magnézium kiütött és el tudtam aludni. 

Tegnap barátnőztem, összeengedtük a gyerekeket, minden nagyon szép és jó volt. Este borozgattunk a férjemmel és olyan, de olyan békés volt minden. Láttam 2 hullócsillagot is, kívántam mindenfélét :) Szóval végre a tegnap jó volt. 

Ma is viszonylag rendben ment minden, reggel kicsit tekert a szívem, de nem érdekelt, nem különösebben folytatódott, meg nem is figyeltem, szóval abba is hagyta. 
 

Hétfőn kardiológia. Remélem egy megértő dokit fogok kia, aki nem neveti a nevetséges kérdéseimet és a fóbiás agymenésemet. 

Úgy néz ki, használ a kálim-magnézium, mert nem voltak beütések. Ennél rosszabb napjaim ne legyenek, csak jobbak :P 

Szép hétvégét! 
Amúgy olvas bárki is? Kommenteljen, aki igen, kíváncsi vagyok!

NEM VAGYOK HAJLANDÓ RETTEGÉSBEN ÉLNI AZ ÉLETEM, MIKOR MINDEN OKOM MEG VAN RÁ, HOGY A VILÁG LEGBOLDOGABB EMBERE LEGYEK! 

NEM ÉS NEM ÉS NEM!!!!

Itt játszik a két szép, okos, egészséges gyerekem, én meg szorongva, pánikrohammal ülök mellettük. 

Hát a nagy lófaszt! Nem hagyom, hogy saját magam elbasszam! 
 

Lássuk, honnan is jött az én csodás szorongásom...

Az első találkozásunk egy átivott, bagózott éjszaka után jött. Barátnőmnél borozgattunk kettecskén hajnalig, aztán összefutottam a szintén bulizó akkori pasimmal és haverommal, majd reggel lévén, elmentünk reggelizni. 
Beültünk egy helyre, őzgerincet kértem. Egyszer csak éreztem, hogy valami kurva nagy gáz van... Elkezdett kalimpálni a szívem, forgott a világ, nem kaptam levegőt. Szóltam, hogy gáz van, kivittek a levegőre, de ott már annyira rosszul voltam, hogy mentőért kiabáltam és, hogy meg fogok halni. Azóta ezt már többször éreztem, de akkor még nagyon új volt. 
A pasim nem akart mentőt hívni, én meg már az utolsó üzeneteimet diktáltam a családom számára. 
Mivel nem bírtam magammal, elrohantam a közeli sztk rendelőbe és ott félre lökve a sort, közöltem a recepcióssal, hogy azonnal orvost, mert itt halok meg. Halál (haha) nyugodtan elkérte a tb kártyámat és az első emeletre küldött. 
Ott ekg, erőltetett nyugtató kérdések, 160as pulzus. 

Az már jó volt, hogy orvosok vannak körülöttem, kicsit megnyugodtam, hogy csak tudnak velem valamit kezdeni, ha leáll a szívem. 
Kaptam bétablokkolót, magneb6ot és utamra bocsájtottak, hogy ez bizony pánikroham volt. 

Így utólag nem is csodálkozom, hogy az idegrendszerem akkor beadta a kulcsot, mivel eléggé két végén égettem a gyertyát. 

Suliba jártam, volt egy érdekes párkapcsolatom, vittem a háztartást és heti 1x minimum buliztunk, nem aldutam, stb. 

Na, akkor, onnantól megváltozott az életem. Sajnos. 

Addig leszartam, mit eszek, mennyit alszok, mit gondolnak rólam, hogy nézek ki. De aztán jött a félelem a következő rohamtól, nem mertem kimenni az utcára, nem jártam bulizni, nem ittam, nem cigiztem. Egy darabig. Aztán minden ment tovább. 
Igazából utána már nem emlékszem olyan nagy rohamra, illetve az az időszak is eléggé kiesett. 
Ami még eszembe jut, hogy volt, hogy utaztunk a szüleimmel és végig sírtam a 3 órás utat. 
Állandó társam lett a betaloc, nélküle sehova sem mentem. Jött a folyamatos szorongás. Aztán lezártam a párkapcsolatomat, belemenekültem egy másikba, mert anélkül nem tudtam volna kijönni a szarból. 
Az újból is kiléptem, aztán jött sok ilyen-olyan, majd a férjem. 
 

Szerintem a pasik külön posztot érdemelnek. 

Ezt a blogot azért kezdem el, mert már nem látok ki a saját magam által kellett hullámoktól. És félek. Félek reggel, este, délben, pelenkázáskor, futáskor, evéskor. Félek a rosszulléttől, az extraszisztolétól. Kb mindentől. 
Remélem ha inkább ezzel a bloggal kötöm le az agyam, akkor békén hagynak a negatív gondolatok, kisüt a nap és tartósan a vonal fölé kerülök. 
 

Kezedjük el valahol. 

30 éves vagyok, vagyis idén leszek 31. 2 gyerekem van, tündérbogarak és egy iszonyú jófej férjem, akit a végtelenségig szeretek. 

És van egy szerető családom, igen ritka, nagyon összefogó. 

És van lassan 8 éve egy vörös szemű, undok púp a hátamon: a pánikbetegségem. 
Hol rám mászik, hol békén hagy. De jó fél éve nem száll le rólam. Mindet kipróbáltam már. Diéta, vitaminok, betaloc, dokik, kardiológus, pszichológus.

Igazából tudom az okát, tudom, hogy most miért van itt, de egyszerűen nem tágít. Mintha valami kurva erős ragasztóval odaragasztotta volna magát. 

Régen is volt, de akkor még dolgoztam, pörögtem, emberek közé mentem, volt sok sikerélményem, munkám, hivatásom.

Most is van, csak ez a munka a gyereknevelés. Senki nem értse félre, nagyon szeretem a gyerekeimet, szeretek itthon lenni velük, de őszintén szólva nehéz. Nem a házimunka része vagy az éjszakázás. Hanem az, hogy nem vagyok emberek között, senki nem dícséri meg a munkám (mert ugye alap a tiszta ház, kaja, tiszta, rendes gyerekek). Ez egy teljesen más szerepkör és nekem még mindig furcsa, hogy minden nap ugyan azzal telik. 

Reggeli kakaó, ágyzás, öltözés, reggli, elpakolás, mosogatás, házi munka vagy boltolás, főzés, ebéd, pakolás, mosogatás...stb. Ezek az alap programpontok meg vannak spékelve a két gyerek általi harcokkal, mert vagy nem esznek, vagy nem akarnak öltözni vagy nem akarnak egyedül lenni, amyg megcsinálom az éppen aktuális napirendi pontot. 

Nem picsogni akarok, de nekem ez tényleg teher. Szégyen, nem szégyen, nehéz. 
Emiatt persze folyamatos lelkiismeretfurdalásom van, mert eszem magam, bántó gondolataim vannak magamra nézve. 

"Miért kell folyton a telómat nyomkodnom, mikor ahelyett, hogy játszanék a gyerekeimmel?"  - Azért, mert ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségem van a külvilággal

"Miért nincs rend állandóan, igazán lenne időm rá megcsinálni?"  - Mert néha jól esik csak úgy ülni, rühellem a monotonitást. 

Ezek az önostorozások megadják az alaphangulatot, erre jön rá a szorongás, az extraszisztolé, ami igazán nagy mumus. 

Már reggel megvan, hogy milyen napom lesz. Ha már eleve nyomott vagyok, ingerült, akkor baszhatom... 
De ezt a családban nem érzékeltetem, nem akarok sárkány lenni. Szépen elpörögök magamban, de ebből kinn semmi sem látszik. -  Lehet itt már hibázok és nem kéne elfolytanom, mert ebből is csak a feszkó van.

Na, erre jó is lesz ez a blog, hogy megtaláljam a dolgok közötti összefüggést.